Első gyermekem születése előtt a babahordozásról nem sokat hallottam, a környezetemben nem voltak olyan családok, akik hordozókendőben hordták volna csemetéjüket.
A nővéremtől kaptam ugyan egy hordozókendőt, de ő is csak azt mondta nekem: „Itt ez a kendő, neked adom. Én nem tudtam egyszer sem használni, mert nagyon bonyolult megkötni. Próbáld meg, vagy varrjál az anyagból valamit.“
A kendő nagyon tetszett, rögtön sajátomnak is éreztem, de amikor a hozzá kapott használati javaslat segítségével megpróbáltam magamra kötni, kudarcot vallottam.
Nagyon sajnáltam, ezért inkább vásároltunk egy rendkívül divatos babahordozó kengurut. Rengeteg csat és zippzár volt rajta. Úgy gondoltam, hogy nekem nagyon fontos a biztonság, és ebből a hordozóból egészen biztosan nem fog kiesni a kisbabám. Nem úgy, mint a kendőből, amit esetleg rosszul kötök majd meg.
Most látom már, hogy mennyire nem bíztam akkor magamban. Hogyan is gondolhattam, hogy lehet valami biztonságosabb annál, mint amit én a két kezemmel, és az odafigyelésemmel kötök meg….
De nem csupán ebben a kérdésben voltam bizonytalan. Kezdő anyukaként aggódtam, hogy jól fogom-e a kisbabámat, megfelelően öltöztettem-e föl (nem fázik, nincs melege), eleget szopik-e stb.
Eleinte nagyon ritkán éreztem úgy, hogy tudom a sírásának okát.
Kezdetben mindent ötször ellenőriztem, listát írtam a szoptatásokról stb. Nagyon bizonytalan voltam, nem tudtam hallgatni az ösztöneimre, csak a nagymértékű törekvés volt bennem, hogy mindent tökéletesen csináljak.
Kisfiam születése után néhány héttel megpróbáltam beletenni őt a kenguruba. Ennek legfőbb oka akkor az volt, hogy addigra rájöttem, hogy a kisfiam a babakocsiban egy percet sem szeretne eltölteni.
Több alkalommal próbáltam beletenni a babakocsiba, és útnak indulni vele, de a vége mindig az lett, hogy a babámat vittem a kezemben, és a másik kezemmel toltam a kocsit. A karomban tartás ellen semmi kifogásom nem volt, csak örültem volna, ha lett volna szabad kezem is, ezért szerettem volna nagyon, ha tudjuk használni a kengurut.
Ez azonban nem sikerült. Utólag mondhatom, hogy szerencsére.
A kisfiam tiltakozott, nem akart a kenguruban maradni, amiről ma már tudom, hogy nem a legideálisabb hordozóeszköz.
A helyesen hordozott baba háta természetesen gömbölyű, és teljes hosszában megtámasztást kap. Ez a merev hátú kenguruban egyáltalán nincs így.
A helyesen hordozott baba azáltal, hogy a medencéje a hordozó teste felé dől, a lábait nem tudja kiegyenesíteni, így a háta nem kerül természetellenes pozícióba. A kenguruban ez sem valósult meg.
Ezek után addig kutattam, amíg találtam valakit, aki megmutatta nekem, hogy hogyan kell használni a hordozókendőt.
Rajtam kívül más anyukának is segítség a személyes tanácsadás, mert olyankor a tanfolyamvezetők nem csak a kötéseket tanítják meg, hanem sok információt is adnak a babahordozás előnyeiről, lelki hátteréről, a kötődő nevelésről stb. A legtöbb kisbabás anyukának szüksége van a bátorító támogatásra. Így voltam ezzel én is.
Jó volt, hogy alkalmam nyílt megismerni olyan családokat, akik már hordozókendőben hordozták gyermekeiket. Láthattam, hogy mennyire elégedettek a babák és a szülők is.
A babahordozás előnyeit mi is hamar megtapasztaltuk. A kisfiam szeretett a kendőben lenni, nagyokat aludt benne, én pedig ügyeket intézhettem, házimunkát végezhettem anélkül, hogy le kellett volna tennem a kisbabámat. Kirándulhattunk olyan helyeken is, ahová babakocsival nehéz lett volna eljutni, és a városi közlekedést is megkönnyítette.
A babahordozás nekem nagyon jó érzés volt. Megtapasztalhattam, hogy mindig a kisbabám rendelkezésére tudok állni, mindig biztonságot tudok neki nyújtani a testemen, nem kell őt letennem. Ez nagyon erősítette bennem az anyai érzéseket, és magabiztosabb lettem a kisfiam gondozásában is. Megerősített, hogy tudok nyugalmat, vigaszt nyújtani neki pusztán csak azzal is, hogy a testemen hordozom. Úgy éreztem, hogy végre egészen egymásra találtunk.
A kisbabáknak természetes igényük van a testközelségre. Ez a szükséglet fokozatosan múlik el, ahogyan a gyermek növekszik. S minél inkább kielégítjük ezen igényét, annál magabiztosabb, önálóbb lesz majd, amikor a külvilág felé fordul és leszáll majd édesanyja karjából. Igazán nincs okunk attól félni, hogy a gimnáziumi tanévnyitóra is nekünk kell majd elcipelnünk gyermekünket a hátunkon.
Mikor gyermekem nagyobbacska lett, megpróbálkoztam a háti hordozással is. Eleinte itt is bizonytalan voltam, nehéz volt számomra, hogy nem látom, és nem tudom ölelni a kisfiamat.
Rövid gyakorlás után azonban könnyen megkötöttem a kendőt, és rájöttem, hogy ugyan nem látom a gyeremekemet, de érzem őt.
Tudtam figyelni mindn rezdülésére, és éreztem, hogy jól érzi-e magát a hátamon, szorosabbra vagy lazábbra kell igazítanom a kendőt, alszik-e vagy ébren van stb.
A háti hordozás élménye még több magabiztosságot adott. Egy idő után arra döbbentem rá, hogy ha választhattam, hogy csatos, vagy megkötős hordozóeszközben tegyem-e a kisfiamat, akkor azt választottam, aminek kötős a szára. Most már úgy éreztem, hogy az a legbiztonságosabb, amit én kötök meg. Végre tudtam bízni magamban. Ezt a változást a személyiségemben legfőképpen a babahordzásban szerzett tapasztalataimnak tudom be. Megerősített abban, hogy hallgatva az ösztöneimre, odafigyelve a kisbabám jelzéseire meg tudom őt érteni, képes vagyok őt megvigasztalni. Ezek az élmények erősítették a kötődésünket. Közelebb kerültem a gyermekemhez lelkiekben, és azt hiszem, hogy ez egész életünkre hatással lesz.
Nagyon örülök, hogy kitartóan kerestem a megoldást arra, hogy hordozni tudjam a kisfiamat, nekünk nagyon sokat adott ez.
Első kisfiam ma már 5 éves nyugodt, kiegyensúlyozott gyermek, aki már nem igényli, hogy hordozókendőben hordozzam, de nagyon szívesen bújik hozzám. Második kisfiamat születése után nem sokkal elkezdtem hordozni, és ő még több időt töltött a kendőben, mint a testvére.
Nagy segítséget jelentett az, hogy a picit magamon hordozva tudtam a nagyobbal játszani, sétálni és még a házimunkát is könnyebben elvégeztem. Szerintem a testvérféltékenység csökkentésében is a hasznunkra volt, hogy mindig volt szabad kezem, ha a nagyobbnak szüksége volt rá.
A gyermekeimnek van néhány játék állatkájuk, amikkel nagyon szívesen játszanak. Van úgy, hogy játékból megetetik, megitatják, elaltatják őket, és természetesen kérik, hogy segítsek magukra kötni őket, hiszen azt látták, és tapasztalták, hogy ez is hozzátartozik a gondoskodáshoz.
Örülök, hogy ezt megtaníthattuk nekik, és biztos vagyok benne, hogy ők sem fogják majd sírni hagyni a saját csecsemőjüket, hanem ölbe veszik majd és vigaszt nyújtanak neki.
Pálné Gudmon Erika
Siklós, 2013. 05. 28.