Tavasztól őszig Paula a löncs idejét legszívesebben az irodájához közeli parkban töltötte. Először sétált egyet a keskeny ösvényen, amelyet színes virágágyások szegélyeztek, hogy átmozgassa az ülőmunkában elgémberedett tagjait. Ezután leült a hatalmas ősfák alatti padok egyikére, majd elővette ételhordó dobozát és nekilátott az ebédnek. Ráérősen falatozott és mindig szórt egy kis morzsát a fűben motoszkáló hangyáknak. Szerette figyelni őket, ahogyan észrevették, majd boldogan elcipelték a potya falatokat.
Szívesen fürkészte a parkot látogató embereket is. A gyorsan sietős üzletembereket vagy a kézen fogva, szerelmesen andalgó párokat. A ráérősen babakocsit tologató édesanyákat, a lassan, kimérten sétáló időseket és a szökdécselő gyerekeket. Ismeretleneket és ismerősöket. Szeretett belemerülni az apró történésekbe és elmélázni a világ sokszínűségében.
Nemrégiben felfedezett a park egyik kevésbé forgalmas részén egy padot, amely más színű volt, mint a többi. Háttámlájának felső részét apró virágok és indák rajza díszítette, de nem egy olyan kapkodva, hanyagul odafújt graffiti, hanem inkább egy gondos alapossággal elkészített, finom ízlésről árulkodó remekmű. A díszes szegély alatt egy írás volt olvasható:
„A padon ülő szabadon megcsókolható.”
Első látásra Paula csak jót mosolygott a kedves szövegen, később egyre kíváncsibb lett, hogy vajon ki ül majd le erre a padra. Talán egy huncut, első csókjára készülő tinédzser? Vagy talán egy szabad szerelmethirdető hippi, esetleg egy nőcsábász szívtipró? Netalán egy neurotikus szingli lány, akinek spontaneitást javasolt a pszichiátere? Vajon ki kapja az első csókot ezen a kacér padon?
Már hetek óta figyelte a padot, de még soha senkit sem látott leülni ide. Hogy is lehet ez? Senkinek sem kell a csók? Mindenkiből kifogyott az édes játékosság? Bár az is lehet, hogy talán félnek az emberek. Vagy csak körültekintően óvatosak és nem teszik ki magukat szabad prédaként egy csók miatt. Hiszen mit is szólnának ehhez az erre járók? Talán ez már tényleg a jó ízlés határát súrolja…. Ki mer nyilvánosan ilyen pajzán lenni? – morfondírozott magában, miközben figyelte a padot, mint egy magánnyomozó vagy titkosügynök, aki éppen az évszázad erkölcstelen bűntettére akarna lecsapni.
A rajtaütés azonban elmaradt. Nem volt áldozat és tettes sem. Még csak egy gyanúsított sem. Szemtanú pedig főleg nem akadt.
Paula ebédjét befejezve már éppen indulni készült, amikor az ösvény végén egy aprócska idős hölgyet látott meg. Messziről felismerte, a nagymamája volt. Vanília színű kiskosztüm és színben hozzá passzoló kalap volt rajta. Közepesen magas sarkú alkalmi cipőjében óvatosan lépkedett, miközben többször megigazította a kalapja alól göndörödő ősz tincseit. Paula meglepődött, hogy itt látja nagymamáját, de meg is örült, hiszen nagyon szerette őt. Gyermekkorában sok időt töltött nála és azóta is gyakran meglátogatta őt. Régebben többször mentek együtt színházba vagy cukrászdába is, de amióta nagypapa idős kora és gyengesége miatt alig mozdul ki, azóta nagymama sem szívesen hagyta őt otthon egyedül.
Paula már éppen felállt és kiabálni készült, hogy nagymama észrevegye őt, de magasba lendülő karja megtorpant, amikor meglátta, hogy az idős hölgy a pajkos pad felé vette az irányt…. Sőt!! Le is ült rá!
Paula első gondolata az volt, hogy nagyi szeme már annyira gyenge és sokszor figyelmetlen, szétszórt is, hogy biztosan nem vette észre a bujálkodásra engedélyt adó szöveget a pad hátulján. Ha látta volna, biztosan nem ül le oda az ő több évtizede monogám házastársi kapcsolatban élő, kissé szemérmes nagymamamája.
Egy esetleges félreértésen alapuló csók elcsattanását megakadályozva az unoka sietősen megindult a pad felé, de ekkor berobbant a meglepődöttség második felvonása és megállította Paulát: az ösvényen bottal, lassú és bizonytalan járással megjelent a nagypapája. Széles karimájú kalapot és öltönyt viselt. Nyakkendőt soha nem hordott, inkább mindig eggyel több gombot gombolt ki az ingjén, mint amennyit illett volna. Még most is így tett nem foglalkozva azzal, hogy a valamikor izmosan feszülő széles mellkasát mára már ráncos bőre borította. Dereka kissé hajlott volt, lábai is nehezen mozdultak már, mintha csak felemlegették volna azt a sok fiatalkori használatot, amit féktelen, szenvedélyes nagypapám tett velük. Egyik remegő kezével erősen markolta a járását segítő botot, másikkal egy vanília színű rózsacsokrot szorongatott. Ez volt a nagymama kedvenc virága. Nagypapa biztosan tudta ezt, hiszen úriember volt és nagymama egy-két bizalmasan elejtett megjegyzéséből sejthetően kiváló szerető is.
Paula kissé furcsálta a díszes öltözetben megjelenő nagyszüleit és a virágcsokrot, hiszen nem tudott ünneplésre való okot. Hatvanadik házassági évfordulójukat januárban ünnepelték, nagymama szülinapja pedig majd csak októberben lesz.
A megélt korú férfi ekkorra odaért a padhoz és rövid udvarló szóváltás után leült a csinos idős hölgy mellé. Hódolatát kifejezve, gavallér módjára átnyújtotta nagymamának a virágcsokrot, majd kicsit közelebb csúszott hozzá. Szerelmesen, hosszan nézték egymást, majd nagypapa egyik kezét lágyan szeretett felesége arcára, majd finoman nyakára simította és végre…. megcsókolta őt.