Egy ideje súlyos probléma ütötte fel a fejét nálunk. Hosszú ideig nem is találtuk a megoldást a sok bosszúságot okozó nehézségre.
Hogy miről is van szó? Kezdem az elején.
Egy embernek átlagos esetben minimum 5-7 pár zoknija van. Körülbelül ezzel a mennyiséggel elkerülhető, hogy naponta kelljen mosni őket, de természetesen a zoknik száma többszöröződhet, ha figyelembe vesszük a lábtakarók viselésénél a funkció és a divat szempontjait is. Nyáron vékonyabb, télen vastagabb példány szükséges. Méretük is változhat: érhet bokáig, térdig, a nyári cipőhöz való titokzokni pedig talpélig. Másmilyen passzol egy bakancshoz, egy sportcipőhöz, főleg egy alkalmi lábbelihez. Lehetnek ízlésbeli különbségek: egyszínű, picit mintás, orrvarrott vagy hímzéses. Szóval a variációk száma végtelen, így a lábtyűk mennyisége is a sokszorosára nőhet.
Egy négytagú család fehérneműs szekrényeiben tehát minimum 20-28 pár zokni található, ami 40- 56 darabot jelent. Ezeket kell időről időre párba rendezni. Ez már egy komoly mennyiség, de önmagában még mindig nem okoz gondot a szelektálásnál olyan famíliákban, ahol megengedett a szivárvány színeinek szabad felhasználása, azaz: férfiaknak fekete, fiatalabb fiúknak kék, zöld esetleg szürke zokni, nőknek és lányoknak lila, rózsaszín, piros és ezek árnyalatai. A lábtakaró ruhadarabok használóinak méretbeli különbözősége újabb könnyebbséget hozhat, hiszen így jobban látható, hogy melyik zokni melyikhez tartozik.
Ehhez az ideálisnak vélhető állapothoz képest a mi családunkban mindenki kizárólag boka fölé érő FEKETE zoknit visel és a lábméretek is olyan közel vannak egymáshoz, hogy valódi mutatvány a zoknik beazonosítása. Ember legyen a talpán, aki meg tud különböztetni szemmérték alapján egy 37- 39-es vagy egy 39-41 -es méretű zoknit!!
Kezdetben próbáltam különböző apró mintával vagy mérettel jelzett zoknikat vásárolni, hogy megkönnyítsem a párosítási műveletet, de a hímzések legtöbbször a zoknik azon részén voltak elhelyezkedve, ahol a legjobban zavarták az erre érzékeny felhasználóikat. Időnként sikerült egy-egy nyomott mintás példányt beszereznem varrás nélkül, de ezek csupán a zoknivadászó hadjárat okozta agyvérzéstől mentettek meg.
Jó ötletnek tűnt a párok egymásba csavarása vagy a zoknicsipesz használata is, mely összetartja a szennyesben a zoknipárokat, de a mosásnál-szárításnál ezek mégsem váltak be.
Valahogy mindig elkeveredett egy-két darab és csak gyűltek, sokasodtak a páratlan zoknik.
Többször megfordult a fejemben, hogy a mosógépben biztosan van egy külön tartály, ahová behúzódnak a társuktól elszakadni kívánó zoknik, de szaktudással rendelkező férfitársaim egyértelműen kijelentették: nincs ilyen rekesz a mosógépben, keressem tovább az eltűnt zoknikat. Kerestem is. Bevallom, sok-sok időt töltöttem azzal, hogy a szingli zokniknak társat keressek, akik színben és méretben is pontosan passzoltak hozzájuk. Olyan volt ez, mintha másodállásban zokni társkereső klubot vezettem volna: milyen magas, milyen színű partner lenne ideális az ön számára? – kutattam a zoknikat.
Találékony kerítőnőként végül egy igen munkaigényes, de eredményesnek tűnő módszerhez folyamodtam: az újonnan vásárolt zoknikat külön csoportokba rendeztem és gazdájukhoz választott színes jelzéseket varrtam rájuk oda, ahol senkit nem zavartak, a nyílásuk legszélére. Pici, alig látható öltésekkel jelöltem meg őket különböző színekkel, melyek egyértelművé tették hovatartozásukat.
Egy alkalommal, amikor éppen a zoknik varrásával foglalatoskodtam, barátnőm keresett telefonon. Kérdezte, mit csinálok. Röviden elmeséltem a zoknikkal való ádáz küzdelmemet és beszámoltam neki a megoldást hozó agyszüleményemről, mire ő nevetve mesélte:
-Óóó, teljesen megértelek! Képzeld, nálunk a félpár zoknik műanyag doboztetőként reinkarnálódnak! Azoknak sincs meg soha a hozzájuk tartozó dobozuk.
Sorstárs barátnőm együttérzése némiképp megnyugtatott és az így megváltozott tudatállapotom további gondolkozásra sarkallt:
-Mi lenne, ha nem a tökéletesen összeillő párokat keresném? Miért kellene, hogy minden árnyalat, minden varrás stimmeljen?
Teljesen passzoló társat azt hiszem egyikünk sem talál könnyen magának…
Olyat azonban, akivel tökéletlenségünk által egy izgalmas kettőst alkothatunk, már annál inkább!