A nővérem lányai Kerinek hívnak. Hivatalosan ugyan csak az egyikük keresztanyukája vagyok, de teljes szívemből úgy érzem, mindhárman a keresztlányaim. Sajnos messze laknak tőlünk, és viszonylag keveset is találkozunk, de mindig nagy szeretettel gondolok rájuk.
Régebben sokszor nyaraltak nálunk, olyankor a három lány és a mi két fiunk gyermeki zsivaja töltötte meg a házat. Sokat játszottunk, kirándultunk együtt, igazán szép emlékek fűznek ezekhez az időkhöz. Később még egyikük barátja is csatlakozott a csapatunkhoz, aki ma már a keresztlányom férje és most várják az első gyermeküket.
Ezen a héten különösen sokat járnak a fejemben, mert nagyon készülök a hétvégi látogatásukra. Most nem szülinap, névnap vagy ballagás miatt találkozunk, hanem egy különleges esemény vár ránk: megkeressük és kibontjuk majd azt az időkapszulát, amit 11 évvel ezelőtt ástunk el a kertünkben. A kapszula feltételezett helyét egy kis kék oszlop jelzi a veteményes szélén, az eperfa alatt.
2013 nyarán jött az ötlet, hogy küldjünk egy üzenetet a jövőnek. Vásároltunk egy napilapot, kivágtunk belőle néhány cikket és beletettük egy dobozba. Egy rólunk készült fotó is került az aktuális hírek mellé. Ezután mindannyian írtunk egy levelet, amiben megfogalmaztuk a következő tíz évre vonatkozó terveinket, vágyainkat. A csapatból ketten még nem tudtak írni, ők tollba mondták üzeneteiket. A leveleket is a kapszulába tettük, és talán még mást is raktunk bele, csak már nem emlékszünk… A kapszulát végül egy rögtönzött szertartás keretében a földbe helyeztük, és megjelöltük egy kis oszloppal, hogy biztosan megtaláljuk majd.
Azóta minden évben izgatottan gondoltunk családi szövetségünk kincsére, melyet sütött a nap, fújt a szél, áztatott az eső éppen úgy, ahogyan az évek formálták a mi terveinket, vágyainkat is. Kíváncsian várjuk, hogy mit találunk majd.