Nemrégiben Csöpinél, a kilenc éves tacskónknál hormonális problémák merültek fel, melyek orvoslására ivartalanító műtétet javasolt a szakember. A beavatkozás alapos felkészülést igényelt. Először is meg kellett várni a váratlanul jelentkező tüzelési időszakának végét, majd át kellett szerveznünk a saját programjainkat, hogy legyen aki elviszi a műtétre, aki vele van az elaltatáskor, az operáció végén érte megy, és még néhány napig vele is tud maradni. Mivel a családban én vagyok a legjobban mobilizálható, és Csöpi hozzám kötődik a legjobban, én vállaltam a kísérését. Vásároltunk két rózsaszín dresszt is Csöpikének a műtét utáni napokra, hogy ne tudja nyalogatni, rágcsálni a sebet. Csinos, feszes kis rucikat választottunk, melyek finoman kiemelték kerekedő formáját és óvták a hasát. Helyes volt benne. Kicsit féltünk, hogy mit szól majd az állandó ruhaviseléshez, de szerencsére nem nagyon méltatlankodott a hacuka ellen.
Az altatás és az operáció gond nélkül lezajlott, de az ébresztés után még hosszú ideig kába volt szegény. Otthon egy pokrócba bugyolálva pihent. Mellé kuporodtam, és figyeltem egyenletesen lélegző kis testét. Úgy éreztem, tennem kellene még valamit, hogy könnyebb legyen neki. Csendesen szóltam hozzá, de nem reagált, még a szemét sem nyitotta ki. Megigazítottam a takaróját, de ő nem mozdult, csak feküdt ernyedten. Gyengéden megsimogattam, ekkor picit felnézett rám, de néhány másodperc múlva már hunyta is le a szemét. Nem tudtam mást tenni, csak támogató jelenlétemet adni.
Csak a jelenlétemet? Nem kevés az? – kérdeztem magamtól és hagytam, hogy kavargó gondolataim felszínre hozzák azokat az emlékeket a múltból, amikor nem kellett tennem semmit, csak várni, hogy a természet rendje szerint áramoljanak a történések. Volt ilyen a szülésre készülő vagy a gyermeküket szoptató anyák mellett, volt ilyen a betegágyaknál vagy éppen a haldoklókat kísérve. Ott, ahol már minden lehetséges gondoskodást megtettem, és csak a női minőség kiáramlása, a mindent érző, megértő, gyógyító jelenlét volt szükséges.
Másnapra úgy tűnt, Csöpike jobban van. Evett, ivott, a fájdalomcsillapítót is elfogadta és bár nem virgonckodott, a farkát a régi, megszokott sebességgel csóválta, ha szóltunk hozzá. Örültünk a következő napok javulásának is, és már majdnem fellélegeztünk, amikor észrevettük, hogy Csöpi óráról órára egyre kedvetlenebbé vált. Nem szaladt, ha nyílt a bejárati ajtó, és nem toporgott vacsoraidőben sem az asztal mellett. Ráadásul talált egy csont alakú plüss játékot (régen kapta, soha nem foglalkozott vele), amelyet a szájába véve tanácstalanul hurcibált a lakásban. Időnként bevitte a kosarába és elrejtette a takarója közé. Néha még egy párnát is a fejére húzott, úgy vackolta be magukat az alvóhelyére. Nem értettük, hogy miért viselkedik így. Leginkább arra gyanakodtunk, hogy a műtétet követő hormonális változás, mint egy hirtelen jött klimax zavarta meg vagy a műtét körüli stressz volt rá ilyen hatással. De nem így volt. A furcsa tüneteket elmesélve az orvos azt mondta, hogy Csöpinél egyértelműen álvemhesség alakult ki. Ez egy olyan állapot, amikor az állat teste vemhesség nélkül is olyan tüneteket produkál, mintha hamarosan kölykei érkeznének. A has térfogata megnőhet, mellei megduzzadhatnak, begyulladhatnak. Ebben a folyamatban az állat viselkedésére is megváltozik, hiszen ilyenkor ő is azt hiszi, hogy anyává válik. Ezt a furcsaságot egy hormonális zavar okozza, jellemzően a tüzelés utáni egy -két hónapban szokott jelentkezni.
A diagnózist megkapva egyből a megoldások után kutattam. Voltak, akik azt javasolták, hogy célszerű elvenni a kutyától a képzelt babáját, mások szerint nem szabad simogatni, babusgatni az állatot, mert azzal csak felerősítjük a vízióját és akadtak olyanok is, akik azt tanácsolták, hogy ha nincs panasz (pl. mellgyulladás) nem kell tenni semmi különöset, csak várni. Majd megoldódik minden, ha a hormonok zaja lecsendesedik.
Mi az utóbbi megoldást választottuk, és most várunk. Figyeljük, ahogyan Csöpi gondos anyukaként hordozgatja, takargatja képzelt kis babáját, a plüss csontot. Nem avatkozunk bele, nem irányítjuk azt, aminek magától kell megoldódnia, csak biztosítjuk őt megértő, támogató jelenlétünkről. Még ha ez nehezebb is, mint tenni valamit.
Gudmon Erika
Siklós, 2025. 05. 16.