Női mesém a bodzáról (nem csak nőknek)
A világ tárt karokkal várt és én gyermeki fényemmel zöldellni kezdtem. Hagytam, hogy a napsugár melegítsen, az eső növesszen, a szél táncoltassa ágaimat. Álmokat szőttem, csodákban hittem, és lányságom tavaszán bimbózni kezdtem. Szirmokat bontottam és engedtem, hogy édes, szerelmes illatomat magával vigye a tavaszi szellő. Teljességem, vibráló üdeségem tenyérnyi fehér virágokat nyitott rajtam, melyek csakhamar a menyegzőmet hirdették.
Erejem teljében sokat adtam és sokat bírtam. Teámmal tápláltam és gyógyítottam. Illatommal cirógattam, száz felé igyekvő ágaimmal gyengéden öleltem. Mindenhol vártak, és én mindenhol jelen voltam. A szélben, viharban kitartottam, a nap erős fényét is szilárdan álltam.
Gyökereim ekkor mélyebbre nyúltak, erőm nem lanyhult, és újra átváltoztam. Magam fölé kerekedve megújultam és száraimon feszes, zöld bogyókat érleltem, melyek fénylő bölcsességem által lassan fekete gyöngyökké formálódtak. Termésemből megint bőven adtam és ágaimmal sem fukarkodtam. Tudtam, hogy a belőlük faragott sípok és furulyák tovább zengik majd nőiségemben rejlő tudásomat, erőmet még akkor is, amikor bogyóim már fonnyadtak, végleg búcsút mondanak.
Gudmon Erika
Siklós, 2025. 05. 19.