Egyáltalán nem volt kedve Matild nénivel menni a gyógytornászhoz. Ha már a szülei nem tudták elkísérni, inkább egyedül ment volna. Iván nem értette, hogy miért is kell kísérő neki, mikor a jövő hónapban már a tizenötöt tölti és a diákigazolványát is egyedül intézte el a hivatalban. Azt pedig főleg nem értette, hogy miért éppen Matild nénire esett a szülei választása, aki a fiú szerint ránézésre is legalább százhúsz éves volt, rengeteget beszélt és folyton rúzsos volt a foga. Nem fogom kibírni a sok szövegelését – gondolta Iván – mert tapasztalatból tudta, a gyógytornásznál mindig sokat kell várni.
Az odavezető úton a kamasz kedvetlenül nézett ki a kocsi ablakán. Matild néni is keveset beszélt, mert a vezetésre koncentrált. Iván szívből örült ennek és azt remélte, hogy később sem fog megeredni az idős hölgy nyelve, de a váróterembe lépve Matild néni elkezdett csacsogni. Először csak a mellette ülő fiatal lánnyal. Majd egy idősebb férfival, aki térdfájásra panaszkodott. Végül Iván felé fordult, aki azt remélve, hogy megússza az unalmas beszélgetést, kezében füzetet tartva tanulást színlelt.
– Óóó, Kuba! – csillant fel az idős hölgy arca, amikor meglátta Iván füzetborítóját, amit egy vidám kubai pillanatkép díszített. – Kuba, a mesés Karibi-térség gyöngyszeme! Csupa szín és izgalom! Egyszer jártam ott! -lelkendezett Matild néni, de Iván fel sem nézett a füzetből, csak csukott szájjal hümmögött egy rövidet.
– Néhány évvel ezelőtt történt. Akkoriban nagyon vágytam a napsütésre, a tengerpartra, a kubai ritmusra és egy kalandra. Valamire, ami kimozdít a szürke hétköznapokból.
A fiú továbbra sem szólt, még csak fel sem nézett a füzetéből. Csak unottan bólogatott.
– Havannába érkezésem után első utam a La Floridita bárba vezetett. Talán hallottál már róla, ez volt Ernest Hemingway kedvenc bárja, itt írta Az öreg halász és a tenger című könyvét. Olvastad esetleg?
– Nem.
– Nem? Pedig nagyon klassz könyv, igazán ajánlom neked! És a Búcsú a fegyverektől-t? Az aztán a háborús regény!
– Nem, azt sem olvastam.
– Nem baj, nem is erről akarok beszélni, kicsit elkanyarodtam…. Szóval néhány pohárka Mojitó után éppen kiléptem a La Floridita ajtajából, amikor valaki hátulról megragadott és egy zsebkendőt szorított a számra.
– Tessék? – kapta fel a fejét meglepetten Iván.
– Igen, igen. Jól hallottad. Egy férfi megtámadott, elkábított és elrabolt. Egy koszos pincében ébredtem fel.
– Magát elrabolták Kubában?
– Igen! Három napig tartottak fogva abban a pincében. Borzalmas volt!
– No de mégis miért, és mi történt? – fordult Matild nénihez a fiú egyre érdeklődőbben.
– Eleinte én sem értettem, de szerencsére elég jól beszélek spanyolul, így gyorsan kiderült, hogy mit akarnak tőlem.
– És mit akartak? – kérdezte izgatottan Iván.
– Egy fontos tárgyat kerestek. Faggattak, fenyegettek, éheztettek és alvásmegvonással kínoztak, de mivel évtizedek óta nagyon rossz alvó vagyok, ezzel semmit sem értek el nálam.
– Na de mégis mi volt az, amit kerestek?
– Egy krokodilbőr retikül.
– Tessék? Micsoda?
– Egy kis női táskát kerestek, amiben egy helyi drogbáró méregdrága eljegyzési gyűrűje volt. Az édesanyja lopta el tőle, mert ellenezte a fia házassági szándékát. Persze nem ok nélkül, csak akkor ezt még nem tudták.
– Nem tetszett neki a menyasszony?
– Óó, nem erről van szó! A mama fiatalasszony korában titkos viszonyt folytatott egy férfival. Nem sokkal azelőtt, hogy a most nősülő fia megfogant. Illetve pont akkor. Szóval igazából nem tudta, hogy ki is nemzette a gyermekét: a férje vagy a szeretője, akinek később született egy lánya egy másik asszonytól. Ő az a lány, akit a gyűrűvel feleségül akart kérni a mama fia.
– Aztaa, ez eléggé bonyolult! Akkor a fiú a testvérét akarta feleségül venni?
– Igen, csak ők nem tudták, hogy testvérek lehetnek, mert a nő eltitkolt viszonyára akkor még nem derült fény.
– És mi lett, hogyan tetszett kiszabadulni?
– Eleinte egy szavamat sem akarták elhinni, és rettenetesen bosszantotta őket, hogy nem tudnak megtörni. Egyre mérgesebben beszéltek velem, de én tartottam magam.
– Hűű, ez kemény lehetett!!
– Igen, az volt! Aztán egy reggel bejöttek, bekötötték a szememet, autóba ültettek és levittek a tengerpartra. Ott szó nélkül kilöktek az autóból és elhajtottak.
– Nem semmi!! Még jó, hogy elengedték!
– Igen. Időközben rájöttek, hogy tévedtek, nem engem kellett volna elkapniuk.
– Ááá, értem! Ekkora baklövést! Akkor azért vitték el bekötött szemmel Matild nénit, hogy ne tudja majd később elmondani a rendőröknek, hol tartották fogva! Igaz? Micsoda sztori! – mondta felhevülten Iván, miközben egészen megfeledkezett a nem kívánt várakozásról, és Matild nénivel kapcsolatos előítéleteiről. Felcsigázta, egészen lázba hozta az idős hölgy története. Teljesen beleélte magát a krimibe, majd a történetet még egyszer átgondolva ezt kérdezte:
– Elképesztő! És ez mind igaz, Matild néni?
Az idős hölgy szemrebbenés nélkül állta a kérdést. Picit várt a válasszal, megköszörülte torkát, majd így felelt:
– Nem Iván, egy szó sem igaz belőle. Most találtam ki az egész históriát. Nem raboltak el, nem kínoztak, soha nem is voltam Kubában. Még csak spanyolul sem tudok.
– Hogyan? – döbbent meg Iván. – De hát akkor miért tetszett ezt mesélni nekem?
– Nem akartam, hogy egy unalmas öregasszonynak találj, akivel kínszenvedés a várakozás – vallotta be Matild néni őszintén, egy visszafogott mosollyal az arcán. Éppen akkor, amikor kinyílt a rendelő ajtaja, és szólították Ivánt.
Gudmon Erika
Siklós, 2025. 09. 15.