Egy családi ügy miatt néhány nappal ezelőtt Zalaegerszegre kellett utaznunk. Némi szorongással, de serényen készültem az indulásra. Nagyon szeretek úton lenni, de bevallom, az otthonunk elhagyása mindig egy kis aggodalommal tölt el. Vajon mindent elcsomagoltam? Az összes virágot meglocsoltam? Elegendő ennivalót készítettem a cicáknak? – záporoznak ilyenkor a kérdések a fejemben.
Ez a hektikusság azonban csak a start pillanatáig tart. Amint bezárjuk magunk mögött az ajtót, és a kapuban elmondom a szokásos utazási imámat, már el is illan a zaklatottságom. Ilyenkor minden alkalommal átadom magam a „már úgyis mindegy” életérzésnek, és fejest ugrok az utazás örömébe. Illetve kevés kivétellel mindig ezt teszem, mert időnként azért előfordul, hogy az otthonunktól húsz-harminc kilométerre jut eszembe valami, amit talán mégis elfelejtettem. Legutóbb például a kávéfőző kikapcsolásában bizonytalanodtam el, de szerencsére drága barátnőm az első sóhajomra autóba pattant, majd átmászott a kerítésünkön és a konyhaablakból ellenőrizte a kávéfőzőt. Persze ki volt kapcsolva.
Gyermekkoromban a szüleimmel és a nővéremmel nagyon sokat utaztunk. Egy lakókocsival jártuk Európa útjait. Rengeteg gyönyörű helyre jutottam el így, és magamba szívhattam az utazás szabadságának bizsergető érzését. Annak a kötetlen kalandozásnak az élményét, amikor nincs minden előre megtervezve, leszervezve, hanem belesimulhatunk a változásba. Sokszor alakítottuk át menet közben a célunkat vagy az oda vezető utat. A városnézéseket, túrázásokat saját szánk íze szerint formáltuk, és gyakran ott aludtunk, ahol éppen az éjszaka ért. Erdő szélén, tengerparton, kiszáradt folyómederben. Megtanultam, hogy befeszülés helyett mindig lehet egy „B” verzió. Az utazásokon, és a mindennapok sodrásában is. Emlékszem, egyszer Németország hegyein utaztunk, én az autó hátsó ülésén ültem a nővéremmel. Csendesen esett az eső, a felhők pedig annyira alacsonyra szálltak, hogy mi valami tejfehér puhaságon át kacskaringóztunk a szerpentineken. Az eső finoman kopogott az autón, a magnóból az Eurythmics Sweet Dreams című száma szólt, és én gyermeki gondtalanságomban, szüleim biztonságában tényleg úgy éreztem, mintha egy olyan édes álomban lennék, amiről Annie Lennox énekel.
A férjem és a gyermekeim is szeretik a szabad utazás élményét. Eleinte velük is lakókocsival, majd néhány éve egy lakóautóval kalandozunk. A legjobban azt szeretjük, amikor időpontok, megkötések nélkül utazhatunk, hiszen a hétköznapjaink annyira megtervezettek, telítettek, hogy az igazi kikapcsolódás számunkra az, amikor a komfortzónánkból kilépve teret engedhetünk a találékonyságunknak, spontaneitásunknak is, miközben olyan dolgokat láthatunk és élhetünk át, amilyenekkel az otthon kiszámíthatóságában soha nem találkoznánk.
A mostani utazásunk ugyan nem vakációzás volt, de a szervezettségben most is szabadon hagytunk egy kis rést. Az induláskor ugyanis még nem tudtuk, hol fogjuk tölteni az éjszakát. Zalaegerszegre érkezve a kíváncsiság bizsergető érzésével kerestük a legmegfelelőbb helyet, és mondhatom, gyorsan meg is találtuk. A lakóautóval a belváros legforgalmasabb utcájában tudtunk parkolni, ahol éjszakára sem volt tilos maradni. Butikok, éttermek között, egy mozi és egy pékség mellől szemlélhettük a pörgő forgalom lecsendesedését, az éjszakai utca nyugalmát, majd hajnalban az ébredező város mozgolódását. Olyan élmények ezek, melyek segítenek kilépni a mindennapok monotonitásából és új lendülettel töltenek fel.
Szeretek úton lenni, de szeretek megérkezni is. Leginkább hazatérni.
Gudmon Erika
Siklós, 2024. nov. 3.
