Komor köd és álmosság borította a várost, csak a villamos sárga színe törte meg némiképp a szomorkás szürkeséget. A jármű lassan, egyhangúan haladt kijelölt pályáján, utasai fázósan, mélabúsan utaztak rajta. Nina is szótlanul ült az ablaknál. Nem volt kedve senkihez sem szólni, gondolatai csak a tegnapi meghallgatás körül jártak. Csúfosan sikerült, pedig annyira szerette volna megkapni Lady Agatha, az angol úrhölgy szerepét. Sokat készült rá. A szövegben nem is hibázott, a rendező viszont mégsem találta őt alkalmasnak. Azt mondta, hiányzik belőle az arisztokratikus modor, mely sejtelmessé teszi a karaktert. Unalmasnak ugyan nem nevezte, de Nina biztos volt benne, hogy ezt gondolta róla. Szomorú volt, és a meghallgatás előtt ugyan még nem, de most valóban nagyon sótlannak érezte magát.
Egyetlen reménye volt, hogy nagymamája majd felvidítja őt. Már alig várta, hogy megérkezzen hozzá. Tudta, hogy forró csokoládéval fogja őt várni, melynek tejszínhab és egy csipet gyömbérrel kevert fahéj lesz a tetején. Ettől majd átmelegszik és biztosan új erőre is kap a csalódás után, gondolta bizakodva Nina.
Ha a szerepet nem is kapta meg, de a vágyott meleg ital legalább tényleg ott várta a nagymama nappalijában. Kétszínű kuglófot is készített unokájának az idős hölgy, és egy különleges bonbont is bontott a kedvéért. Sokat beszélgettek, Nina a nagy kudarc után végre kiönthette valakinek a szívét, aki megértette őt.
Nagymama otthon volt a teátrumok világában, mert ő ugyan nem volt színésznő, de évtizedeket dolgozott egy színházban kellékesként. A különleges tárgyak szeretete nyugdíjazása után is megmaradt benne, nagy szorgalommal gyűjtötte a ritkaságnak számító ruhaneműket, kiegészítőket. Kisebbik szobájában két szekrényt rendezett be a rendkívüli tárgyaknak. Az egyikben régi kosztümök, csipkés blúzok és szoknyák lógtak, alattuk dobozokban fűzők, alsóneműk, kendők. A másikban szebbnél szebb cipők, táskák, kesztyűk, kalaposdobozok és néhány koffer. A páratlan muzeális gyűjtemény igazi kincs volt, de Nina nagymamája szívesen használta is ezeket a tárgyakat. Örült neki, ha ezáltal új életre kelhettek.
– És te hogy vagy? – kérdezte Nina, miután alaposan kibeszélték a nagy csalódását.
– Köszönöm, drágaságom, remekül vagyok. Leszámítva ezt a hasogató fájdalmat, amit a csípőmnél érzek. Szerencsére nem mindennap, inkább csak az időjárás-változásoknál. Ma például biztosan esni fog az eső. Érzem – mondta a nagymama. – Erről jut eszembe. Hoztál magaddal esernyőt? Olyan szép a frizurád, kár lenne, ha elázna.
– Nem, nem hoztam. Nem is gondoltam rá.
– Nem baj, kincsem, szívesen adok neked kölcsön. Gyere, válassz egyet! – ajánlotta fel, és már indult is, hogy megmutassa unokájának az esernyőkészletét.
Több különleges darabja is volt, persze mindegyik legalább százévesnek nézett ki. A múlt század eleji divat szerint kecsesek, csipkével, fodorral díszítettek voltak.
– Melyik tetszik, melyiket viszed el? – kérdezte lelkesen.
– Nagyon szépek, nagymama, mind tetszik, de… tudod, kicsit furi lenne a farmeremhez egy ilyen esernyő. Inkább hagyjuk! Úgysem fog esni!
– Ó, ne légy már ilyen! Jó móka lesz! – biztatta Ninát. – Nézd csak! Ez a bézs színű remekül illene hozzád! Még kesztyű is van hozzá! A kabátodat pedig lecserélhetnénk egy ilyen zakóra. Mit szólsz? – kérdezte, miközben előpakolta a szekrényből a szebbnél szebb ruhadarabokat. Könnyű csipkék, huncut fodrok sorakoztak az unoka elé, aki végül elcsábult és kiválasztott néhány elragadó holmit a kecses esernyő mellé, majd át is öltözött a régi idők divatjába.
Farmernadrágját, kabátját és pamutpólóját a táskájába hajtogatva elbúcsúzott a nagymamájától, és úrhölgy toalettjében indult el újabb úti célja felé, mely nem volt túl fennkölt, szükséges viszont annál inkább. A háztartási boltba készült, ahol rágcsálóirtót szeretett volna vásárolni. Sajnálatos módon ugyanis a lakása fölötti padlásról rendszeresen neszezés hallatszott, de a házmester nem tett semmit. Ezért gondolta Nina, hogy ő veszi kézbe az ügyet, mielőtt a cincogik emeletet váltanak, és hozzá költöznek be.
Szokatlan öltözékében úrnő módjára vonult a városban. A legtöbb járókelő gyanúsan nézett rá, de azért akadt egy-két idősebb hölgy is, aki mosolyával dicsérte nem mindennapi küllemét.
A háztartási boltban egy nyurga, fiatal férfi szolgálta ki a vásárlókat. Meglehetősen lassan dolgozott, így már egy hosszabb sor formálódott, mikor Nina belépett az üzletbe. A várakozó kuncsaftok füzére szinte egy emberként fordult felé, és voltak, akik egészen hosszan méregették őt furcsa ruházata miatt. Ninát ez egyáltalán nem zavarta. Sőt! Egyre jobb kedvre derítette a bohó játék.
A hosszas várakozás alatt Nina Lady Agatha meg nem kapott szerepébe képzelte magát, és gondolatban egyre kacifántosabb történeteket talált ki a padlásán hancúrozó egerekről. Annyira jól szórakozott, hogy mikor sorra került, a kiszolgáló fiatalembernek is mesélni kezdett ódon kastélyának pókhálós padlásáról, és az ott tanyázó rágcsálókról. Elpanaszolta azt is, hogy a cselédek hanyagsága miatt most ő volt kénytelen eljönni beszerezni a mérget, és kérte, hogy a legmegfelelőbb irtási eszközt adja számára. Az eladó döbbenten, szó nélkül hallgatta a bajba jutott úrhölgy történetét. Meglepődöttségét nem titkolva szájtátva bámult rá, majd zavartan szolgálta ki.
Nina ekkorra már egészen belemelegedett a játékba, és észre sem vette, hogy időközben mögötte is jó néhány vásárló gyűlt össze, akik szintén végighallgatták izgalmasan hullámzó monológját, amit arisztokratikus hangnemben adott elő.
A vásárlás végeztekor elköszönt a még mindig elképedt eladótól, és megfordult. Egy férfi állt mögötte a sorban, egészen közel hozzá. Tekintetük összetalálkozott, és Nina egyből megismerte a zöld szempárt. A tegnapi meghallgatáson égett bele az emlékezetébe, de most nem volt olyan szúrós, mint akkor, inkább kedves melegség sugárzott belőle.
– Kézcsókom, kedves hölgyem! Én belátom, hogy óriásit tévedtem. Ön a legnagyszerűbb Lady Agatha, akit valaha elképzeltem! Bocsásson meg nekem, és kérem, vállalja el a szerepet!