Hajnali indulás, a szülők két kamasz fiukat viszik ki a pályaudvarra, ahonnan azok korcsolyázni mennek majd az iskolatársakkal. Még szinte alszik a város, az utcák üresek és csendesek. Nem úgy, mint az édesanya feje, melyben úgy tolonganak és cikáznak a gondolatok, mint péntek délután egy négysávos gyorsforgalmi úton az autók.
– Váltónadrágot és zoknit tettünk. Szendvicsek, italok itt vannak, a diákigazolványok a táskák belső zsebeiben – sorolja magában az ellenőrző listát az anya, miközben az elé tárulkozó hajnali derengő eget vizsgálja, melynek alja oly fekete, mint a szurok – Milyen ronda felhők… pedig mára nem is mondtak esőt…. na jó, ha esik, akkor a kisebbnek van kapucni a kabátján, de jaj, a nagynak nincs…. megpróbálom rávenni, hogy tegye el az esernyőt, itt van a csomagtartóban…
– Óóó, a fenébe !! – csattan fel az idősebbik fiú.
– Mit történt? Mi maradt otthon? – kérdezik rémülten a szülők.
– A fülhallgatóm! Nem hoztam a fülhallgatót! – panaszolja a kamasz.
– Na, egy gonddal kevesebb, legalább meghallod, ha szólnak hozzád. – zárja rövidre a témát az apa, látszólag együttérzés nélkül. Egy pillanattal később azért próbál indoklásával tompítani, és megmagyarázza, hogy azért felesleges egy közösségi kirándulásra ilyesmit vinni, mert az csak kiszakítja a többiek társaságából.
A fiú beletörődik. A „nem veszek fel sapkát” menetet már úgy is megnyerte indulás
előtt, így 1:1 az állás.
– Kiegyezek döntetlenben. – gondolja magában szótlanul a kamasz.
A buszpályaudvaron már gyülekeznek a gyerekek, némelyikük szülői kísérettel. A két fiú is csatlakozik társaikhoz.
– Várjuk meg, amíg felszállnak. – súgja oda az anya az apának, aki közben méregeti a többi gyermek öltözetét.
– Mindenkin van sapka, csak a mi gyerekünkön nincs. – mérgelődik az apa.
– Ááá, nézd csak! Azon a lányon még kabát is alig van. – mutat megnyugtatásul az anya az egyik tinire, aki nem félve a megfázás veszélyétől merész dekoltázsát villogtatja egy lenge, kibontott kabát alól.
Ekkor egy másik anyuka lép hozzájuk.
– A tieitek tudnak korcsolyázni? – kérdezi tőlük aggódva.
– Nem, még soha nem próbálták.
– És nem izgultok?
– De, kicsit izgulunk. – vallja be őszintén a fiúk anyukája.
Megérkezik a busz, a gyerekek kettes sorba állva várnak a felszállásra. Az egyik tanár megszámolja őket, majd halkan megjegyzi:
– Remélem nem lesz hányós gyerek a buszon.
Nyílnak az ajtók és a gyerekek helyet keresnek maguknak a járművön. A szülők ugyan kissé visszahúzódva, de még mindig nem tágítanak.
– Jobb lenne, ha az ablakhoz ülne, akkor talán nem lesz rosszul. – morfondírozik a fiúk apukája, miközben egy másik édesanya kívülről, a busz ablakára tapadva magyaráz valamit az ülésen már elhelyezkedett lányának.
A gyermek csak ingatja a fejét és széttárja a karjait. Nem hallja, nem érti anyja szavait.
Az ablakot nem lehet lehúzni, ezért az anyuka hangosabban próbálja intő szavait gyermeke tudtára adni, de a lány így sem érti. Ekkor az anya erősen artikulálva lassabban, szótagolva próbálkozik újra:
– Szo-po-gass el egy sa-va-nyú cu-kor-kát, ha hány-in-ge-red van! A ka-bá-tod zse-bé-be tet-tem! – kiabálja az anyuka olyan hangerővel, hogy nem marad ember a megállóban, aki ne hallaná. Egy apuka viccelődve hozzá is teszi:
– És i-gyál is, ha szom-jas vagy!
Erre már mindenki nevet, de senki nem bántódik meg. A cukorkás anyuka azért mégis hátrébb lép és mosolyogva ezt mondja a két kamasz fiú szüleinek:
– Ááá, tudom… Nem kellene ennyire aggódnom… Szilveszterkor meg is fogadtam, hogy az új évben nem csinálom ezt, de nem tudom betartani…. annyira féltem.
– Mi ezt teljesen megértjük. – válaszolja a fiúk anyukája és már szalad is végig testén, lelkén az a sok érzelem, amit szülőként megtapasztalt már: a várandósság hónapjainak izgatott várakozása, a születés pillanatának öröme, a hosszú hónapokig tartó összekapcsolódás a szoptatásban, ringatásban, dédelgetésben. Aztán a féltéssel teli órák és napok kínja minden távollétnél, melyet közben átsző a gyönyör és a büszkeség is: milyen nagy, önálló és ügyes már az én kincsem.
– Igen, tényleg megértjük. – teszi hozzá az apuka együttérzően. – Egyébként szerintem sutba az újévi fogadalmakkal! Én 5 kg mínuszt ígértem, de az sem jött össze. Még egy dekát sem fogytam. Nem baj, attól még lehet ez egy klassz év! Kár is ezeken aggódni!
Gudmon Erika
Siklós, 2023. januárja