Minden nap a gondolataiban volt, régóta kívánta. Volt úgy, hogy reggel tört rá a vágy, de akadt olyan is, hogy az esti órákban csiklandozta meg a sóvárgás. Néha még éjszaka is felébresztette álmából és a hosszúra nyúló epekedés órákig nem hagyta aludni. Többször nekikezdett, de mindig elakadt és a festővászon csak üresen állt. Pedig korábban olyan könnyen ment. Csak hozzá kellett látnia és már növekedett is benne az alkotás, mint ahogyan a frissen kelt tészta a tálban, amit egy órája gyúrt össze.
– Biztosan az élesztő a titka – gondolta. Beolajozta a kezét és még egyszer átmasszírozta a tésztát, mielőtt a tepsibe simította volna. Aztán fokhagymát zúzott, szalonnát aprított. Sajtot reszelt és fátyolos tekintettel hagymát csíkozott. Könnyei mögött tiszta ecseteket és szűz vásznat látott, majd előbújtak a színek is. Először a püspöklila, ami aztán hideg acélszürkébe halványodott. Később feltűnt egy finoman parázsló korall, de ez is vaníliává fakult. Végül minden unalmas pontyszínű lett. Édeskésen füstös illat lopakodott be az orrán, nyomában a csípős hagymával. Körkörösen rendezte a szalonnadarabokat az éledező tésztára. Egy hagyma, két szalonna, majd újra egy hagyma. Kanyarogtak a körök, mintha soha véget nem akarnának érni. Alattuk a tészta a tenger dimbes – dombos homokjává változott. Most kéket látott. Először fénylő azúrt, majd türkizt, de végül ez is csak tompa acélossá vált. Minden színtelen, íztelen volt. Már jó ideje.Ekkor vastagon adagolni kezdte a sajtot, mintha áldást szórna a lepényre és ujjaival még gyengéden el is simította, hogy mindenhová kerüljön a bőségből.
– Talán még nekem is jut belőle – gondolta reménykedve. A tepsit becsúsztatta a forró sütőbe és nekilátott eltüntetni a munka nyomait. Elrakta a lisztet, a reszelőt… de gondolatai továbbra is csak a művész útját járták. Feltűntek a múlt gyönyörű percei és órái, amikor a képzelet szélsebesen szárnyalt, a paletta színesen ragyogott és a festék könnyedén suhant a vászonra. Amikor a szívverés gyorsult, a vérnyomás emelkedett, a tenyér izzadt, az arc kipirult. Majd a teljesség megkönnyebbült érzése, melyben az alkotó elalél, mint egy éhségét gyönyörrel csillapító szerelmes… de hirtelen itt is minden fehér lett.
– Jesszusom! A tejföl! Kifelejtettem! – riadt fel fantáziálásából meglátva a fokhagymával előkészített krémet. Ekkor gyors mozdulattal kirántotta a sütőből az átforrósodott tepsit és tanácstalanul állt az elrontott mű előtt. Hiszen a tejfölnek a szalonna és a sajt alá kellett volna kerülnie, most azonban már csak ezek tetejébe tudná kenni az ízes masszát. Hacsak… nem szedi le a sajttal szórt mandalákat és nem kezdi elölről a tészta burkolását. Így azonban minden borulna, hiszen közben jó néhány szalonna már be is ágyazta magát a duzzadó tésztába. Soha nem lenne már olyan gyönyörűséges, mint most. De nem is lenne olyan ízletes és illatos sem, ha fokhagymás tejföl nélkül maradna.
Elkezdte hát a meztelenítést. Gyengéden nyúlt a műhöz és óvatosan szedegette le az olvadt darabokat, majd egy ecset segítségével a tejföllel fehérre mázolta a tésztát.
– Megint egy tiszta és üres vászon – gondolta és izgatottan színesíteni kezdte azt. A szalonna mellé sebesen paprikát, olívabogyót aprított. Zöldet és feketét is, majd egy pirosló paradicsom tüzes szeleteivel díszítette még a fehérséget. Előkerült a lilahagyma, a csípős chili és a hűtőből egy tegnapról megmaradt főtt tojás. A trappista mellé serényen füstölt sajtot reszelt, és tett még néhány karika kolbászt is a gazdagon díszített tésztára. Rendezett, simított, igazított. Könnyedén áramolva dolgozott és a pezsdítő munkától egészen kipirult.
Csodálatos lett. Ízes, illatos, színpompás. A mű és az alkotó is.
Gudmon Erika
Siklós, 2023. 06. 23.