Nem tudtuk a nevét amikor hozzánk került, és arról sem volt elképzelésünk, hogy milyen lesz, hogyan fog majd kinézni. A kerítés mellé vetettük. Nagyon megörültünk, amikor a magocskák sokszorosan elágazó szárakba szöktek és dús bokrokká formálódtak. A vékonyka hajtások végén tölcsér alakú, ciklámen virágok nőttek, melyek kellemes, édeskés illatot árasztottak magukból. Megszámlálhatatlan virgonc virága a vidámság és a bőség hangulatával árasztotta el a kertünket. Ő volt a csodatölcsér.
Egyesek estikének is nevezték őt, mert pompázásában nem lehetett bármikor gyönyörködni, szirmait ugyanis csak délután négy óra körül bontotta ki. Miközben mindenki más már ébren volt és tette a dolgát, ő a délelőttöket csendesen visszahúzódva töltötte. Emiatt eleinte kissé lustácskának ítéltem meg, hiszen bezárkózva szunyókálta át a nap nagy részét. Úgy hallottam, mintha a stréber hajnalka is tett volna rá néhány epés megjegyzést a reggeli öntözésnél és bevallom, kicsit én is nehezteltem rá restsége miatt. Én ugyanis korán, nagyon korán kelő vagyok és szeretem a teendőim nagy részét már a délelőtt folyamán elvégezni. Ekkor vagyok a legaktívabb és így már délre úgy érzem, hasznosan telt a nap. Ha később kezdek bele a munkába, valahogyan elfolyik az idő. Ő azonban nem zavartatta magát, lelkiismeretfurdalás nélkül henyélte végig a nap nagy részét és csak délután kezdett virágozni.
Korai ítélkezésemet azonban hamar megbántam és megenyhültem amikor megtudtam, hogy mi az oka a csodatölcsér késői kelésének. Rátermettségének és rafináltságának köszönhetően ugyanis felismerte, hogy a kertünket látogató méhek nem képesek az összes virágot beporozni, ha azok egyszerre, egyidőben nyílnak. Bármennyire is igyekeznek, sietnek a szorgos dolgozók, egyszerűen nem jutnak oda mindenkihez. Így hát az élelmes csodatölcsér megváltoztatta nyitvatartási idejét, és csak a napközbeni csúcs után állt a méhek rendelkezésére, amikor a többiek már becsukódni készültek. Az igyekvő porzók ennek nagyon megörültek, hiszen így többé nem kellett fejvesztve rohanniuk egyik virágról a másikra. Jobban be tudták osztani az idejüket, és akár még egy rövidke délutáni szieszta is belefért a napjukba, hiszen a csodatölcsér virágai nem húzták le még este sem a rolót. Egészen reggelig várták a méheket. Így aztán remek üzletpolitikáját felismerve többé már én sem mérgelődtem vele, mert beláttam különcségének értelmét és hasznát. Innentől már csak csodálni tudtam pompás külsejét és csavaros észjárását.
A nyár végéhez közeledvén feltűnt, hogy a csodatölcsér virágai helyén, kis bugyrokban fekete magocskák kezdtek megjelenni. Nagyon megörültem ezeknek, hiszen így felcsillant előttem a remény, hogy a jövő nyárra is biztosítva lesz a virágállományunk. Ekkorra ugyanis már annyira megszerettem az előszörre hétalvónak minősített csodatölcsérünket, hogy már el sem tudtam volna képzelni a kertünket nélküle.És akkor megtörtént az, aminek nem kellett volna megtörténnie: minden észszerűségemet sutba dobva elkezdtem bontogatni a kis batyukat a virág hajtásain, és arcátlan módon kiszedegettem belőlük a magokat. Már egy jó maréknyit sikerült összegyűjtenem, amikor hirtelen leforrázott a valóság felismerése: én most zsebtolvaj módjára kifosztottam a csodatölcsért! Arcomat elöntötte a szégyen forrósága, és galádságom miatt legszívesebben a föld alá bújtam volna. Vagy legalább a csodatölcsér levelei alá.Rettenetes! Hogyan is tehettem ilyen becstelenséget? Hiszen látnom kellett volna, hogy a magocskák egyszer csak kipotyognak az őket tartó batyukból, és akkor már szabadon elvihetőek. Majd akkor, amikor itt lesz az ideje. Az már nem számított volna lopásnak, de ez, amit én műveltem most… ez igen.
-Hogyan is lehettem ennyire türelmetlen? – kérdeztem magamtól, miközben zavaromban megpróbáltam néhány magot visszatuszkolni a tartójába. Ez azonban persze már lehetetlenség volt, ugyanis a vékony borítások nem tartották meg többé a magokat. Be kellett látnom, hogy itt már csak a bűnbánat és a bocsánatkérés segíthet, ezért megadtam magam. Mindent bevallottam a csodatölcsérnek. Ő türelmesen, sértődöttség nélkül végighallgatott, majd morális fejlődésemet konstatálva könyörületesen elmosolyodott és egyszerűen megvonta a vállát. Ettől a nagylelkű mozdulattól aztán a kis zsebek megnyíltak, és megszámlálhatatlan magocska hullott a földre, éppen a lábam elé. Csak le kellett hajolnom értük. Türelmesen, ítélkezés nélkül.
Gudmon Erika
Siklós, 2023. 10. 12.